– Ki is Prém Mónika? Kérlek, mutatkozz be a kollégáknak!

– Számomra pedagógusnak lenni hivatás és életcél, amely segít a saját utamon maradni, s azon haladni immár húsz éve. Kezdtem az alapoktól óvodában Budapesten, majd elemi iskolában folytattam tanítóként, azt már itthon, azzal az eltökélt szándékkal, hogy az erdélyi magyar kisebbség javát és szellemi fejlődését szolgálom. S lassan ahogy az évek teltek, megértem a tanári pályára, elvégezve a magyar nyelv és irodalom szakot a Partium Keresztény Egyetemen. Egy rövidebb kitérő után, mint iskolaigazgató, ahol jobban megismerhettem a tanügyi rendszer működését, valamint az emberekkel való csapatmunka kihívásait, utam egyre szilárdabban vezetett az irodalom felé, s a mesteri befejezése után, még kellő kihívást láttam az irodalomterápia megismerésében.

Természetesen nem távolodtam el az irodalomtudományoktól, jelenleg is írok kritikákat és tanulmányokat magyarországi és helyi folyóiratokba.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a biblioterápiával?

– Nagyon fontos számomra a tanítás és a gyerekekkel való állandó kapcsolat, de nem szerettem volna megrekedni a tanári szerepkörben, ezért terveztem doktorival folytatni, s miközben kerestem a lehetőségeket, váratlanul megtalált a biblioterápia fogalma, Egyre vonzóbb lett számomra, s ahogy elmélyültem a témában, fel sem figyeltem rá, hogy mennyire akadálymentesen sikerült a felvételi a Debreceni Református Hittudományi Egyetem 2 éves felnőttképzésére. Újra éreztem, hogy megtaláltam a helyem és az utam, melynek része volt egy nagyszerű közösség, akikkel együtt formálódtunk, mint irodalomterapeuták. Fontos, hogy azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, támogatjuk egymást, megosztjuk élményeinket, megéléseinket. Az egyetem nagyszerű tanáraitól tanulhattam és velük folytathattam irodalmi, de főleg pszichológiai tanulmányaimt, így szakdolgozatom témája is inkább ebbe az irányba módosult. Egy olyan világ tárult elém a két év alatt, mely mindenképp meghatározta és formálta egyéniségemet, de előmozdított egy másfajta látásmódot, az irodalmi szövegekhez való tudatos odafordulást. Nem elhanyagolandó a tény, hogy Romániában még ismeretlen a biblioterápia, van ugyan néhány kolléga, akik elvégezték Pécsett a szakot, de ők Kolozsváron gyakorlatoznak, Partiumban még újszerű, áttörést jelent.

– Mi is a biblioterápia? Vagy inkább irodalomterápia?

– Inkább preferálom használni az irodalomterápiát, mert a biblioterápia a laikus ember számára ijesztő, első hallásra a bibliát juttatja eszükbe, holott tudjuk, hogy a biblion (könyv) és therapeia (gyógyítás, szolgálat, kísérés) szavak összekapcsolásából jött létre, és semmiképp nem újkeletű, ugyanis Sorános az I. században mániás betegeinek tragédiát, a depressziósoknak pedig komédiát írt fel gyógyszerként. Az elméleti alapokat tökéletesen összefoglalták az elmúlt néhány évben megjelent szakirodalmi könyvek, melyek Béres Judit és Jakobovits Kitti nevéhez kötődnek, én azonban mindenképp kiemelném Jeney Éva, Nyitott könyv című alkotását, mely inkább irodalmi szempontból világít rá az irodalomterápia fogalmára, s a tőle kiemelt idézet győzőtt meg arról véglegesen, hogy inkább ez utóbbi, számomra is tisztább fogalmat használjam: “ahol már többen összegyűltek, hogy meghallgassanak egy mesélőt, elbeszélőt, majd megbeszélve annak üzenetét, tartalmát, az már gyógyító értelmezésnek minősült, és megtörtént az irodalomterápia csodája.” (Jeney Éva, Nyitott könyv, 2012)

– Gyakorló biblioterapeuta vagy? Beszélj egy kicsit erről a munkádról!

– Mikor alkalmam van rá, mindenképp szeretek foglalkozásokat tartani, de nem erőltetem, türelemmel kivárom, míg alakulnak a csoportok, és ha felkérést kapok, örömmel készülök rá. Kihívás számomra minden csoport, mert annyira színes és összetett az emberek lelke, s oly módon éheznek a figyelemre, hogy kíváncsiságom tudatos alkotássá válik. Nagyon sokat olvasok kortárs műveket, s jegyzetelem, hogy milyen alkalomra, helyzetre alkalmazható. Főleg női csoportokkal foglalkozok elsődlegesen, az ő anyai és alakuló női létükben szeretek mankó lenni a szövegek segítségével. Természetesen iskolában is alkalmazom, de ott inkább a módszertani, pedagógiai oldaláról közelítek az irodalomterápiának, s az olvasóvá nevelést tűztem ki célul ennek segítségével.

– Képzőként hogyan érezted magad a november végi kurzuson? Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

– A novemberi képzés egy óriási kihívás volt számomra, melyre már januárban elkezdtem készülni és hónapokon keresztül alakult, kicsit mindig változott, módosítottam rajta, egy-egy ötlet előugrott, lejegyzeteltem, míg végre összeállt a kép, hogy mit is szeretnék megvalósítani az 5 alkalom során. Saját tapasztalatomból és megélésemből kiindulva, mint elfáradt, a kiégéshez nagyon sokszor közel álló pedagógus, éreztem a résztvevők “éhségét” az újra, az információra. Többségük magyartanár volt, de a nyelvszakos kollégák is örömmel nyúltak az ismeretlen szövegekhez, könnyen ráhangolódtak a fogalalkozásokra, s nem zavarta őket az elméleti kitérők periódikussága.

Olyan megélésekkel gazdagodtam a velük való munka során, amely engem is alapjaimban formált. A rálátásuk az élethelyzetekre, a szövegeken keresztüli kapcsolódásuk önmagukhoz és a világhoz, messzemenően bebizonyította, hogy szükségük van a tanároknak az értő és figyelő kísérésre, a feltöltődésre szakmai útjukon, és mindenképp az anyanyelvi képzések pótolhatatlan varázsára, melyek keretén belül mindenki szabadon megfogalmazhatja érzéseit és gondolatait. Mindenképp fontosnak tartottam a fizikai jelenlétet, mert mindkét oldal figyelme sokkal intenzívebb, elmélyültebb, mint online formában. Az emberi kapcsolódás nem pótolható a számítógép képernyőjén keresztül.

– Kiket vársz a 2. csoportba, amelynek megtartását tavaszra halasztottuk?

– Izgalommal várom a következő csoport alakulását tavaszra, mert a megújulás időszakában a természettel együtt talán a lelkünk megnyílik. Ebben az első csoportban a befelé fordulás volt fókuszban, a következőben olyan pedagógusokat, elsőként osztályfőnököket (bármilyen szakos, csak olvasni szerető) várok szeretettel, akik érdeklődéssel tekintenek önmaguk, pályájuk és a világgal való kapcsolatuk alakulása, formálódása felé, akik érzik, hogy többre van szükségük és többet is szeretnének nyújtani diákjaiknak, mint egyszerű tananyag leadást.

– Köszönöm szépen a beszélgetést. Sok sikert kívánok a további munkádhoz!

Az interjút készítette: Demeter Ignác Attila, a Bihar Megyei Pedagógusok Háza módszertanosa.